Egykori kalandjaim egy gyorsétteremben, dolgozóként

Egykori kalandjaim egy gyorsétteremben, dolgozóként

Sok sok évvel ezelőtt,  az első főiskolai vizsgaidőszak nem ment túl fényesen. És miután kiderült, hogy sikertelenül kísérleteztem a főiskolán holmi vulkánokkal, ősföldekkel és a Föld pályaelemeivel - melyek ugyan szükségesek, de az én szempontomból sajnálatos, hogy léteznek - úgy döntöttem, hogy mostantól nem veszek a kezembe tankönyveket, hanem elmegyek DOLGOZNI!

Hmm..Hogy is mondjam…Csak úgy özönlöttek a munkaajánlatok, a jobbnál jobb cégek természetesen egymást taposták értem, elvégre egy érettségivel rendelkező, és ezáltal gyakorlatilag semmihez se értő pályakezdőt nem lehet kihagyni. Nem vacakoltam sokat a döntéssel, és a választásom egy akkoriban terjeszkedni kezdő gyorsétteremlánc  legközelebbi éttermére esett. Megtépázott önbizalmammal úgy gondoltam, hogy oda csak felvesznek. 

Kezdetek

 

Próbáltam derűs arccal nézni a jövőbe, de már az első napom se sikeredett túl bájosra. Ketten léptünk be aznap eme festői helyre, amit hamarosan átkereszteltem húsdarálónak. Beültettek minket a pihenő nevű helyiségbe, és megnézettek velünk pár magyar szinkronos propagandafilmet, melyben lelkes fiatalok mutatják be a tennivalókat, és közben örülnek, hogy egy ily nagyszerű étteremben dolgozhatnak. A filmek szövegét később több paródiaváltozatban is visszahallottam kollégáimtól.

Ezt követően kiosztották a ruhákat, és figyelmeztettek, hogy zárjuk a szekrényünket az öltözőben, mert különösen a kint hagyott kötények kelendőek a kollégák körében. De egy-egy szép kabát vagy jól megtömött táska is hamar új gazdára talál. A téli időszak ellenére formaruhánkhoz pulóver még nem járt, mert abból kevés volt, így azért meg kellett dolgozni annak, aki hozzá akart jutni. 

Borzadás a konyhában

 

 Mikor érdeklődtek, hogy hova kérjük beosztásunkat, én a konyhát mondtam, amely botorságot többé nem követtem el. Miután bementünk a célterületre, kezdtem kissé kellemetlenül érezni magam, és ez egyre jobban erősödött. 10 perc múlva már azon gondolkoztam, hogyan lóghatnék meg onnét. A rekorder új belépő állítólag egy óráig húzta, mielőtt elmenekült. Nekem tovább sikerült. Az oktató lány lelkesen elmagyarázta a „zsömlézés” nevű folyamat igen kifinomult műveletét, de a sokkhatás alatt valahogy nem jutott el a tudatomig. Aztán még elmagyarázta párszor, de én csak álltam bambán, és riadtan néztem, ahogy rohangálnak körülöttem és szemmel láthatóan útban vagyok. 

Az oktatóm lelkesedése egy idő után alábbhagyott, hisz látta, reménytelen esettel van dolga. Egyébként itt egy újonc többet árt, mint használ. Részfeladatot kell csinálni, és ha nem vagy időre kész, akkor miattad áll a termelés. A rutinosabb kollégák gyorsan és pontosan tudták a feladatokat kivitelezni, de nekem a bajom később abból lett, hogy nem jutottam túl a konyhában a mozgó akadály szinten 1 hónap elteltével sem. Volt, hogy a mellém osztott fiú inkább megcsinálta az én részemet is, csak menjek már arrébb. Azért a felfogásom idővel javult, és a zsömlézésről átkerültem a dresszinghez, majd a hússütéshez. Ez a művelet különösen fájt, mert nem tudom, hogy ma hogy van, de akkoriban kesztyű, vagy bármilyen védőeszköz nem járt a munkához. Könnyen megégette a kezét az ember, és ha ez a műszak elején történik, akkor elég kellemetlen a forró sütőlapok között nyúlkálni. Amikor szóvá tettem a müszinek (=műszakvezető), hogy 2 helyen is megégetett a sütőlap, akkor felém fordította a kezét, és mutogatta az öklén a hegeket, hogy ő kezdő korában az összes bütykét megégette, úgyhogy ne nyavalyogjak, mert ez még semmi.

A lemeztektonikáról vagy az ásványtanról szóló tananyagok után kissé viccesnek találtam az éttermi vizsgák kérdéseit. Meg kellett tanulnom az egyes folyamatok szabályait nemtomhány pontba szedve, és ha felmondom az oktatónak, akkor kapok egy százalékos eredményt, és például kiderül, hogy 80%-os a krumplisütő teljesítményem, és mondjuk 70%-os a zsömlézési képességem.

De annak ellenére, hogy ismertem pontokba szedve mit is kell csinálni, valahogy semmi se sikerült. Pirított kezeimmel lassú voltam és ügyetlen. Kiöntöttem fél bödön ketchupot, hogy tönkrement körülötte minden, leejtettem a húst, és esetenként a zsömlét.

Az egyik húsesős napon a kolléganő a harmadik eset után már megunta, hogy folyamatosan részvétet mutasson az elhullott húspogácsák irányában és mit sem törődve a fasírt hányatott előéletével egyszerűen felkapta a földről és beletette a szendvicsbe. Végül is, nem mi ettük meg, hanem a vendég… Alapjában véve nem okoztam súlyosabb problémákat, de egyes neurotikusabb munkatársaim nehezen viseltek. Így aztán mindig mindenért kiabáltak velem. Hol azért mert kivettem a krumplit az olajból, hol azért, mert nem stb. Ilyesmiről már hallottam korábban is egy viccben, csak abban nyuszika volt, meg sapka.

Ha sok a rendelés, és kevés a dolgozó, akkor általános az ideges légkör, mindenki a másikat hibáztatja, ha valami nem sikerül. Márpedig biztos, hogy lesz olyan a nagy kapkodásban, ami nem sikerül. És ilyenkor előfordul, hogy eltekintenek néhány szabálytól. Mondjuk lejár a kisütött hal vagy csirke pogácsa ideje a melegítőben, akkor egy gombnyomással meg lehet fiatalítani őket, és újraindítani a számlálót. 

Nyugtató lobbizás

 

Valósággal menekültem innen kedvenc helyemre a vendégtérbe. Itt felmerült az a probléma,  hogy semminek a helyére nem jöttem rá magamtól és ezen mindig őszintén csodálkoztak. Mindenesetre a zord konyhai szolgálat után mégis ez a hely jelentette a felüdülést. Egy hétig legalább.

Azért ez idő alatt is több megrázó élményben is volt részem. Sosem gondoltam volna pl., hogy egyszer nyilvános helyen fogok wc-t pucolni, vagy az étterem előtt szemetet szedni. Hát megtörtént. Viszont anyám azóta is hálás a cégnek, hogy végre már valaki rá tudott venni a takarításra.

Többnyire egyedül voltam, aminek megvolt az az előnye, hogy nem kiabáltak velem, és el lehetett bújni a wc-be pihenni „takarítás” címén. Végre időnként leülhettem valahol. A müszik persze a lobbyban is megtaláltak, de óránként kerestek csak, azt meg ki lehetett bírni. Az egyikük egyébként sok mindent tanított, például, hogy a jégkockákon azért van luk, hogy rá lehessen tűzni a mellbimbóra. 

Ezt a tételt örökre megjegyeztem. No de nem volt sok időm ezen kuncogni, mert hamarosan kedves kis újítással lepték meg a dolgozókat, amelyet előkelően szelektív hulladék gyűjtőnek neveztek. Maga az elv egyébként hasznos dolog és sajnálatos, hogy más helyeken még mindig nem vezették be. Itt gyakorlatban is alkalmazhattam a környezetvédelemről tanultakat a „szelektálás” nevű műveletben, amit nagyjából kukázásra lehetne lefordítani, és hamarosan a munkakör fő feladatává vált. Külön öröm az olyan tálcák tartalmának szétválogatása, melynek részeivel előtte eljátszadoztak. A rendkívül kreatív vendégek egész művészi kompozíciókat tudnak összetunkolni, a sült krumpliból, tea filterből, húsmaradékból és szalvétából mondjuk egy fél pohár kávéba. De hogy a kockasajt hogy került bele, máig nem értem... 

Ahhoz azonban, hogy a szelektálás megtörténjen, a tálcának el kellett jutnia a pulthoz. Ez kisebb gondot jelentett azon problémás fogyasztóknak, akik a régi rendszerű mezei kukákhoz voltak szokva és hol kétségbeesetten, hol agresszívebben próbálták az üzemen kívül helyezett, korábban használt kukákba rakni a maradékot. Nem számoltak ugyanis azzal, hogy ezeket időközben lezárták. Lógtak ugyan alig észrevehető feliratok, de ezeket valahogy nem sikerült észrevenni. 

Ennél már csak az tud szörnyűbb lenni, amikor a vendégek megtalálják a pultot, ügyesen felfedezik, hogy kell kinyitni, és a legnagyobb segítőszándékkal beleborítják tálcájuk tartalmát az egyik rekeszbe. Ilyenkor a dolgozó káromkodik, és válogat. Mindez elkerülhető azonban, ha egy elmés technikával mondjuk egy kávékeverővel lezárjuk. Ennek viszont megvan az a veszélye, hogy az emberek gyorsan tanulnak, és ellesik, hogy kell kinyitni, és utána megint csak jön a turkálás.

Amikor kong az üzlet, a lobbis feladatköre kibővül mindenféle halaszthatatlan hülyeségekkel. Sosem gondoltam volna, hogy a székek alján rágók tanyáznak, és a wc ajtókat 2 óránként kell lemosni, hátha bejárnak közben a szellemek. A lényeg, hogy egy pillanatra se állj le, a munkaidő minden percét utasítások végrehajtásával töltsd. 

A felmosás és tálcahordás közben módja van az embernek beszélgetni is. Vicces középiskolások padlóra hajított óvszerrel leptek meg.  Egy kötekedő közjegyző pedig szerette volna bebizonyítani, hogy azért mosogatom a papírpoharakat, mert utána újra kiadjuk újra a vendégeknek. Hiába mondtam neki, hogy azért mosogatom, hogy értelme legyen a szelekciónak. Kihívatta a müszit, és kilátásba helyezte a nagy leleplezést, de attól tartok ez elmaradt, legalábbis nem hallottam róla. Egy nagy étvágyú fiatalember előbb elfogyasztotta a burgerjét, majd lobogtatta nekem a papírját, hogy nem azt kapta, amit kért, hozzak újat. Sikerült meggyőznöm, hogy ez így elég gyenge próbálkozás volt. A profik úgy csinálják, ahogy egy másik, reklamáció miatti juttatásokban jártas fiatalember.  Vígan közölte a félig megevett burger fölött, hogy hideg, hozzak másikat. Miután az egyik szép oktatófilmben szerepelt, hogy a hideg kulcsszó elhangzása után ki kell cserélni a cuccot, ő végül másfél burger elfogyasztásával lett boldogabb. Gratulálunk neki!

Kassza

 

Jó volt ez a magányos munkakör, de mégiscsak a kassza a legérdekesebb hely. Egy hónapos várakozás után végre odakerülhettem én is. Azonban ezért sem lelkesedtem túl sokáig. Már megint nem találtam semmit. Nem tudtam,  hol a fenében van a majonéz, tea, kávékeverő és egyebek. Míg ezeket kerestem, egyes türelmetlen vendégek elég rossz szemmel néztek, előfordult, hogy hangos megjegyzéseket tettek, a segítőkészebbek viszont súgtak, hogy mit hol találok. Viszont míg a többieknek mindig hiányuk volt záráskor, nekem általában többletem. Többször figyelmeztettek, hogy ez a változat se jó, így megoldottam a problémát, és eltettem a kemény 15 forintos többletet. Voltak, akik a kasszanyúlást nagy tételben játszották. Legalábbis ilyesmivel dicsekedtek. Ez elv szerint ki lehetett használni, hogy az új pénztárgépek még nem működtek tökéletesen. Egy kolléga engem is beavatott az elméleti módszerbe, de úgy döntöttem, hogy amilyen szerencsétlen vagyok, ez se menne jobban, mint a zsömlézés, és különben se lopunk, úgyhogy nem próbáltam ki. 

A vég

 

Munkaidő után elvileg hetente többször oktatás is volt, amelyre kötelező lett volna elmenni, de fizetés nélküli megoldásként. Bevallom, miután nem volt különösebben motiváló, én egy előadáson se voltam, ezért többször megfeddtek. Ez azonban még mindig kevesebbet ártott a lelkemnek, mint mondjuk egy részletes ismertető a grillgép összetételéről. 

Nem terveztem ugyan hosszú távra itt tartózkodásomat, de  másfél hónap után égéstől sebes kézzel, fájós lábbal, torokgyulladással (mint már említettem, pulóver nem járt, és én fázós vagyok), és hasmenéssel a sok ebédre kapott burgertől betegszabadságra mentem. És ezzel meg is csapott a szabadság szele. Úgy döntöttem, vizsgázni mégiscsak jobb lesz, ott csak képletesen lehet leégni. Így hát visszamentem ősszel a suliba, és levizsgáztam földrajzból. Igaz, a Milánkovics-Bacsák elméletet azóta sem tanultam meg, de erre a tanár szerencsére nem jött rá. Viszont azóta is minden elismerésem azoké, akik remekül bírják a gyorséttermi kiképzést és vígan élnek.  

Macskanaplók - Marcika

 Marcika naplója

Bemutatkozás:

A nevem senkit se tévesszen meg mert az csak egy kétlábú-féle poén volt, hogy fiúnevet adtak. Lány vagyok, és nem is akármilyen. Mindenki a szépségemet csodálja. Nekem van a legszebb szürke, félhosszú bundám a környéken, fehér bikini jellegű foltjaim pedig külön szexisek. Hogy honnan örökölhettem, ezt még a mama se tudja. (Mondjuk amennyi udvarlója volt el is hiszem...) Nagy bundám miatt az egyik kétlábú makroallergénnek hív, amit nem tudok, hogy mit jelent, de nem is fontos, az az ő baja. Prüszköl, vagy mifene. A lényeg, hogy csak úgy simogathatsz, ha előtte megfürdetem a kezed, mert őrizni kell a bundám tisztaságát! A lökött bátyámat is időnként nekem kell fürdetni, mert koszos.  
Hobbim a galambvadászat, a váratlan helyekre pisilés és fotómodellkedés.

1. nap

Reggel fogtam egy galambot, és a felét otthagytam Kandúrkának, hadd örüljön. Bement vele ijesztgetni a kétlábúakat.
Találtam egy dobozt. Kicsit nagy, alig lógok ki alvás közben, de egyébként jó. A múltkori olyan borzalmasan bő volt, hogy bele se kellett magam préselni. Egészen elvesztem benne. Egyesek állítják, hogy nagy a fenekem, de ez nem igaz. Nem azért lóg ki a dobozból, mert nagy, hanem mert én úgy szeretek feküdni. Ezt a kétlábúak és Kandúrka nem érti, de nem baj. Nem is lehet tőlük elvárni ilyen magas szellemi tevékenységet.

Majd azért keresek egy kisebbet, de most lusta vagyok. Úgyhogy alszom.

2. nap
 

A doboz még mindig egész jó, de már kezd szétjönni. Azért jól aludtam. 

3 nap

Az egyik kétlábú beteg, fekszik az ágyban, és nem nagyon mocorog. Szerintem még él, de biztos ami biztos mondtam Kandúrkának, hogy inkább kerülje, mert még elkap valamit, de nem értette.
A másik kétlábú nagymosást tartott. Tele volt a szoba ruha kupacokkal. Imádom a szennyest, jó büdös és puha. Abban a legjobb aludni.  Asszem még van egy, úgyhogy megyek is. 

4. nap
 

Arra ébredtem, hogy Kandúrka megállt a szoba közepén és nekiállt sírni. A Kétlábúak persze nem értették, hogy mi baja, én viszont így nem tudtam tőle aludni. Elhatároztam, hogy tartok neki egy kis kommunikációs órát, mert így nem megy velük semmire. Elmagyaráztam, hogy felesleges kiöntenie a szőnyegen a lelkét, és  nem kell ezeknek bonyolítani sem a dolgokat. Ha azt mondja, hogy: „Legyél szíves kiengedni!”, vagy „Lennél oly kedves és kivennéd a hűtőből az ebédemet?” az túl hosszú.  Elég csak odaállni az üres tál elé, és jó hangosan kiabálni, hogy „KAJA!”. Ezt értik. Kimenni meg úgy kell, hogy fel kell ugrani az ablakhoz, és kiabálni, hogy „ABLAK!”,és már szalad is a kétlábú ablakot nyitni. Ennyi az egész. A szövegértési képességeik, csak szavakra korlátozódnak. De hát ezért szolgálnak ki ők minket, és nem fordítva.
Ahogy elnéztem Kandúrkát, még szükség lesz pár nyelvleckére, de talán idővel sikerül megtanulnia.
És már megint nagyon koszos lett valamitől, muszáj volt megfürdetni.

5. nap

Meggyógyult a kétlábú, végre megint lepisilhetem a paplanját.

  

6. nap
 

Unatkoztam, úgyhogy levertem a konyhában a szekrény tetejéről valami kütyüt. Sütögetni szoktak vele. A nagyobb hatás kedvéért le is pisiltem. Haj, milyen mérges is lesz a kétlábú, ha hazaér. Már alig várom.

7. nap
 

Teljes a siker, az egyik kétlábút sikerült tegnap jól feldühíteni. Öröm nézni. Nem is áll szóba velünk. Viszont valahonnan megtudta, hogy én voltam, mert megkergetett a seprűvel. Még jó, hogy elbújtam a tűzhely mögé. Mondjuk a fenekem alig fért be, de végül megoldottam.

8. nap

Ma gondoltam, hogy jól megtréfálom a másik kétlábút is. Eljött végre a bosszú ideje. Sosem akarja hagyni, hogy az ablak alá pisiljek, pedig az a legjobb hely erre a célra. Én csak tudom, már minden mást kipróbáltam, de egyik se tetszett ennyire. Mondjuk a paplan se volt rossz, meg a szőnyeg is megfelelt a célnak, de mégis csak a konyha az igazi illemhely. Csakhogy ez a nyavalyás mindig elzavar, akárhányszor nekikezdenék. Azt hiszi, hogy majd ő megmondja nekem, hova pisiljek. No de volt neki meglepetés. Megvártam amíg bemegy a fürdőszobába, és amikor kijött akkor toccs, jól bele is lépett az ajándékba, amit az ajtó előtt hagytam neki kívülről. Szerintem jó poén volt. Csak sokat kell az ilyenek után menekülni.

Macskanaplók - Cicamama

Cicamama naplója

Magamról:

Angéla vagyok, kicsi, és rózsaszín orrú. Házi jellegű cirmos. Én vagyok itt az első, és legrangosabb macska a lakásban. Van 3 kétlábú alattvalóm, és 3 kölyköm. Ebből 2 kölyök még mindig a nyakamon van, de remélhetőleg már ők se sokáig! Újabban egy maszatos képű is próbálja ide behízelegni magát, de esélytelen. 

1. nap
 

Ma, midőn reggel megint csak azt a gusztustalan tasakos izét adták reggelire kaja helyett, számon kérően néztem a kétlábúra és közöltem vele, hogy azonnal cserélje ki. Ha szerinte ez olyan finom, egye meg ő! Ne adja nekem itt az ártatlant, pontosan tudom, hogy szerinte is rossz! Az, hogy a gyerekeim megeszik, csak a rossz ízlésük miatt van. Biztos az apjuktól örökölték. Fogalmuk nincs a valódi színvonalról. (Nekem meg fogalmam sincs, ki az apjuk.)
Világosan megmondtam a kétlábúnak, hogy csirkenyakat kérek. Tagolva nyávogtam, hogy értse szegény. Majd kihúztam magam és méltóságteljesen, tüntetőleg kivonultam, hogy érzékeltessem, mennyire nem vagyok megelégedve a kiszolgálással. Ha helyrehozták a hibát mire visszaérek, talán megbocsátom, hogy nem kezeltek rangomnak megfelelően. Talán.
Később visszatértem, de még mindig nem tudta megoldani a problémát. Pedig szerintem elég időt adtam, hogy kicserélje. Kezdtem már nagyon éhes lenni. Elmentem még egy körre, hátha javul a helyzet. De csak nem jött az a csirkenyak. Közben el is ment a kétlábú otthonról. Eleinte reménykedtem, hogy a csirkéért ment, de nem jött vissza egész nap. Szóval kénytelen voltam ráfanyalodni arra a trutyira a tálamban. Az élményt a gyenge idegzetűekre való tekintettel nem ecsetelném…
Mindenesetre, ha hazajönnek, kérni fogom a panaszkönyvet! Ez mégiscsak méltánytalan! 

2. nap

Mondtam a fiamnak, hogy most már jó lenne, ha elköltözne, és nem zavarná itt a környezetemet. Sírva fakadt.
Nincs valahol egy jó kis palacsinta?

3. nap
 

Leereszkedtem a kétlábúakhoz a galériaágyról, hogy tárgyaljak velük tarthatatlan helyzetemről. Szemükre vetettem, hogy a kölykeim annak ellenére, hogy már felnőttek, még mindig itt vannak. Jeleztem feléjük, hogy most már elvihetnék őket máshova, hogy ne kelljen egyiküket se itt kerülgetnem. Ez az én lakásom. Az én kétlábú alattvalóimmal. Határozott próbálkozásom ellenére sem jutottam előbbre a témában, mert azt hitték, csak simogatást akarok. 

4. nap
 

Szeretem a kétlábúimat! Csirkenyakat kaptam! Gyorsan megettem hármat, amíg haza nem értek a zabáló kölykök.
Azért közben figyelmeztettem alattvalóimat, nehogy azt higgyék, ezzel megvesztegethetnek. Nem mondok le tulajdonjogaimról. A kölyköknek akkor is menniük kell! De... hajlandó vagyok haladékot adni a csirkenyakért.

5. nap

Ma ismét térdre kényszerítettem a kétlábút. Kegyeskedtem a sarokülő garnitúra alá szarni. Próbálta a kis lapátjával összeszedni, de gondoskodtam róla, hogy ne érje el könnyen.

6. nap

Eddig elkerültem a szobát, mert haldoklott ez egyik kétlábú. De ma már úgy néz ki, megmarad, be lehet menni a szobába aludni.

7. nap

Az a büdös kölök még egy éjjeli zajongást se tud rendesen megcsinálni. A szekrény tetején ugrálás egyáltalán nem hatásos. Zacskóval kell hangosan zörögni, az sokkal jobban idegesíti őket. Nem tudom, hol rontottam el a nevelését.

8. nap

Ma éjjel meglátogatott a konyhában Frigyes, a csodás szürke bundájú szomszéd kandúr. Már épp ott tartottunk, hogy végre bevallotta, hogy az a fekete nő csak egy tévedés volt, és engem szeret, amikor kirontott az egyik kétlábú, és elkapta. Ki akarta dobni, de mondtam neki, hogy hagyja már, ez csak a pasim. Amilyen gyengeelméjű elég bambán nézett, de végül csak leesett neki miről van szó, és elengedte. Nem mondhatnám, hogy Frigyes nagyon bátor lett volna, meg se mert moccanni, aztán meg persze egyből meglógott. Most várhatom, mikor mer visszajönni.

Macskanaplók - Kicsi kandúr

Kandúrka naplója 

1. nap

Loptam a kertben egy fél galambot. Valaki otthagyta. Gyorsan elhoztam, mielőtt visszajönne az, aki levadászta. Meg akartam mutatni a kétlábúnak, hogy milyen ügyes vagyok, és bevittem a konyhába. Ha nem szaladt volna el sikítva, amikor meglátta, még meg is kínáltam volna. Olyan jó véres volt. Nehéz manapság ilyen jó szaftos fél galambhoz jutni.
Nem értem. Mért kell félni a galambtól? Hiszen ennek már a feje se volt meg. Tuti, hogy nem bánt. Kicsit mondjuk sok tolla volt, de lekopasztottam, mielőtt megettem. És hagytam egy kis darabot a földön a kétlábúnak, hátha mégis meggondolja magát, és később kell neki. Kis vért is kentem rá, hadd örüljön. Csak a sok tollal nem tudtam mit csinálni, de otthagytam. Gondoltam hátha megint eltűnnek, mint a múltkor. Akkor se értettem, hogy hova lettek, pedig beterítették az egész konyhát. Elmentem sétálni, és mire visszajöttem megint eltűntek a tollak. Érdekes. Hova tudnak ilyen gyorsan elrepülni? Majd egyszer meglesem. 

2. nap

Ma megpróbáltam köszönni a mamának. Pofon vágott.
Lehet, hogy már nem szeret?

3. nap

Az egyik kétlábúnak valami baja lehet, mert fekszik egész nap. A mama be se tette a lábát a szobába, a Marci meg azt mondta, hogy ne menjek közel hozzá én se, mert még elkapok valamit. De szerintem nincs olyan állapotban, hogy bármit is adjon...Szóval nem kell ezzel törődni. És szegény kétlábú biztosan magányos, hogy egyedül fekszik, és senki se szereti. Úgyhogy odamentem.
Végre egyedül birtokoltam egy egész kétlábút.  Odaheveredtem mellé, és váltogattam a helyeket. Ki kell használni, hogy bárhova fekhetek és nincs itt a konkurencia. Mert így lehetek fenékmacska, oldalmacska, lábszármacska, hátmacska, átkarolt macska stb. Lehetek paplan alatt, paplan felett, bárhol. Dorombolhatok is, dörgölőzhetek is. És ha a kétlábú aludni akart,  hát segítettem neki aludni. Az ilyen ötleteket csak támogatom. Nem is értem, hogy hova mászkálnak mindig, ahelyett, hogy aludnának. 

4. nap

Marci már megint jött a nyelvleckéivel, de nem értettem. És a tisztálkodásmánia se tudom mire jó.
Egyébként meg aludtunk.

5. nap

Meguntam az alvást, és elmentem békázni. De a béka nem akart odajönni. Pedig hívtam… Mire visszajöttem a Marci feküdt a helyemen. Kérdeztem, hogy mitől lett ilyen bátor, erre azt mondta, hogy már nem beteg a kétlábú, lehet mellette nyugodtan feküdni. Na szép, most, hogy már nincs beijedve, bezzeg oda mer menni! És elveszi a kétlábúmat!  Aztán mondta, hogy ne sírjak már, van még hely a másik oldalán...

6. nap.

Már a mama is be mert jönni a szobába. De ő még mindig csak 2 méterről közelítette meg a kétlábút. Marci levert valamit a konyhában, és nagyon örült neki.

7. nap

Úgy döntöttem, gyakorolni fogom a szekrény tetején ugrálást. Mivel ez nappal nem nagy kunszt, direkt fennmaradtam, és megvártam, míg sötét lesz. Azt hiszem kicsit el is aludtam, ezért gyorsan kellett cselekednem, mielőtt felkel a nap, és megint világos lesz. Felugrottam az asztalra. Odáig jó is volt, csak nem tudom, mit keresett ott az a váza. Leesett, de nem tört el szerintem. A kétlábúak legalábbis nem hallották meg, ahogy koppant. Mindegy. Innen már könnyű lett volna felugrani a szekrény tetejére de elvétettem a sarkát, és feldöntöttem valami izét. Még jó, hogy csak eldőlt. Viszont amikor átugrottam a másik szekrény tetejére, nem számítottam rá, hogy ennyi minden lesz ott. Valami leesett, és nagyon nagyot szólt. A kétlábúak felébredtek és mérgelődtek, úgyhogy gyorsan kiszaladtam, mielőtt kapok.

8. nap

Reggelire még nem mertem visszamerészkedni, hátha még haragszanak.