Egykori
kalandjaim egy gyorsétteremben, dolgozóként
Sok sok évvel
ezelőtt, az első főiskolai vizsgaidőszak
nem ment túl fényesen. És miután kiderült, hogy sikertelenül kísérleteztem a
főiskolán holmi vulkánokkal, ősföldekkel és a Föld pályaelemeivel - melyek
ugyan szükségesek, de az én szempontomból sajnálatos, hogy léteznek - úgy
döntöttem, hogy mostantól nem veszek a kezembe tankönyveket, hanem elmegyek
DOLGOZNI!
Hmm..Hogy is
mondjam…Csak úgy özönlöttek a munkaajánlatok, a jobbnál jobb cégek
természetesen egymást taposták értem, elvégre egy érettségivel rendelkező, és
ezáltal gyakorlatilag semmihez se értő pályakezdőt nem lehet kihagyni. Nem
vacakoltam sokat a döntéssel, és a választásom egy akkoriban terjeszkedni kezdő
gyorsétteremlánc legközelebbi éttermére
esett. Megtépázott önbizalmammal úgy gondoltam, hogy oda csak felvesznek.
Kezdetek
Próbáltam derűs arccal
nézni a jövőbe, de már az első napom se sikeredett túl bájosra. Ketten léptünk
be aznap eme festői helyre, amit hamarosan átkereszteltem húsdarálónak. Beültettek
minket a pihenő nevű helyiségbe, és megnézettek velünk pár magyar szinkronos
propagandafilmet, melyben lelkes fiatalok mutatják be a tennivalókat, és közben
örülnek, hogy egy ily nagyszerű étteremben dolgozhatnak. A filmek szövegét
később több paródiaváltozatban is visszahallottam kollégáimtól.
Ezt követően
kiosztották a ruhákat, és figyelmeztettek, hogy zárjuk a szekrényünket az
öltözőben, mert különösen a kint hagyott kötények kelendőek a kollégák körében.
De egy-egy szép kabát vagy jól megtömött táska is hamar új gazdára talál. A téli
időszak ellenére formaruhánkhoz pulóver még nem járt, mert abból kevés volt,
így azért meg kellett dolgozni annak, aki hozzá akart jutni.
Mikor érdeklődtek, hogy hova kérjük
beosztásunkat, én a konyhát mondtam, amely botorságot többé nem követtem el.
Miután bementünk a célterületre, kezdtem kissé kellemetlenül érezni magam, és
ez egyre jobban erősödött. 10 perc múlva már azon gondolkoztam, hogyan
lóghatnék meg onnét. A rekorder új belépő állítólag egy óráig húzta, mielőtt
elmenekült. Nekem tovább sikerült. Az oktató lány lelkesen elmagyarázta a
„zsömlézés” nevű folyamat igen kifinomult műveletét, de a sokkhatás alatt
valahogy nem jutott el a tudatomig. Aztán még elmagyarázta párszor, de én csak
álltam bambán, és riadtan néztem, ahogy rohangálnak körülöttem és szemmel
láthatóan útban vagyok.
Az oktatóm lelkesedése
egy idő után alábbhagyott, hisz látta, reménytelen esettel van dolga. Egyébként
itt egy újonc többet árt, mint használ. Részfeladatot kell csinálni, és ha nem
vagy időre kész, akkor miattad áll a termelés. A rutinosabb kollégák gyorsan és
pontosan tudták a feladatokat kivitelezni, de nekem a bajom később abból lett,
hogy nem jutottam túl a konyhában a mozgó akadály szinten 1 hónap elteltével
sem. Volt, hogy a mellém osztott fiú inkább megcsinálta az én részemet is, csak
menjek már arrébb. Azért a felfogásom idővel javult, és a zsömlézésről átkerültem
a dresszinghez, majd a hússütéshez. Ez a művelet különösen fájt, mert nem
tudom, hogy ma hogy van, de akkoriban kesztyű, vagy bármilyen védőeszköz nem
járt a munkához. Könnyen megégette a kezét az ember, és ha ez a műszak elején
történik, akkor elég kellemetlen a forró sütőlapok között nyúlkálni. Amikor
szóvá tettem a müszinek (=műszakvezető), hogy 2 helyen is megégetett a sütőlap,
akkor felém fordította a kezét, és mutogatta az öklén a hegeket, hogy ő kezdő
korában az összes bütykét megégette, úgyhogy ne nyavalyogjak, mert ez még
semmi.
A lemeztektonikáról
vagy az ásványtanról szóló tananyagok után kissé viccesnek találtam az éttermi
vizsgák kérdéseit. Meg kellett tanulnom az egyes folyamatok szabályait
nemtomhány pontba szedve, és ha felmondom az oktatónak, akkor kapok egy
százalékos eredményt, és például kiderül, hogy 80%-os a krumplisütő
teljesítményem, és mondjuk 70%-os a zsömlézési képességem.
De annak ellenére, hogy
ismertem pontokba szedve mit is kell csinálni, valahogy semmi se sikerült. Pirított
kezeimmel lassú voltam és ügyetlen. Kiöntöttem fél bödön ketchupot, hogy
tönkrement körülötte minden, leejtettem a húst, és esetenként a zsömlét.
Az egyik húsesős napon
a kolléganő a harmadik eset után már megunta, hogy folyamatosan részvétet
mutasson az elhullott húspogácsák irányában és mit sem törődve a fasírt
hányatott előéletével egyszerűen felkapta a földről és beletette a szendvicsbe. Végül is, nem mi ettük meg, hanem a vendég… Alapjában véve nem okoztam súlyosabb
problémákat, de egyes neurotikusabb munkatársaim nehezen viseltek. Így aztán
mindig mindenért kiabáltak velem. Hol azért mert kivettem a krumplit az olajból,
hol azért, mert nem stb. Ilyesmiről már hallottam korábban is egy viccben, csak
abban nyuszika volt, meg sapka.
Ha sok a rendelés, és
kevés a dolgozó, akkor általános az ideges légkör, mindenki a másikat hibáztatja,
ha valami nem sikerül. Márpedig biztos, hogy lesz olyan a nagy kapkodásban, ami
nem sikerül. És ilyenkor előfordul, hogy eltekintenek néhány szabálytól. Mondjuk
lejár a kisütött hal vagy csirke pogácsa ideje a melegítőben, akkor egy gombnyomással
meg lehet fiatalítani őket, és újraindítani a számlálót.
Nyugtató lobbizás
Valósággal menekültem
innen kedvenc helyemre a vendégtérbe. Itt felmerült az a probléma, hogy semminek a helyére nem jöttem rá
magamtól és ezen mindig őszintén csodálkoztak. Mindenesetre a zord konyhai
szolgálat után mégis ez a hely jelentette a felüdülést. Egy hétig legalább.
Azért ez idő alatt is
több megrázó élményben is volt részem. Sosem gondoltam volna pl., hogy egyszer
nyilvános helyen fogok wc-t pucolni, vagy az étterem előtt szemetet szedni. Hát
megtörtént. Viszont anyám azóta is hálás a cégnek, hogy végre már valaki rá
tudott venni a takarításra.
Többnyire egyedül
voltam, aminek megvolt az az előnye, hogy nem kiabáltak velem, és el lehetett
bújni a wc-be pihenni „takarítás” címén. Végre időnként leülhettem valahol. A müszik
persze a lobbyban is megtaláltak, de óránként kerestek csak, azt meg ki
lehetett bírni. Az egyikük egyébként sok mindent tanított, például, hogy a
jégkockákon azért van luk, hogy rá lehessen tűzni a mellbimbóra.
Ezt a tételt örökre
megjegyeztem. No de nem volt sok időm ezen kuncogni, mert hamarosan kedves kis
újítással lepték meg a dolgozókat, amelyet előkelően szelektív hulladék
gyűjtőnek neveztek. Maga az elv egyébként hasznos dolog és sajnálatos, hogy
más helyeken még mindig nem vezették be. Itt gyakorlatban is alkalmazhattam a
környezetvédelemről tanultakat a „szelektálás” nevű műveletben, amit nagyjából
kukázásra lehetne lefordítani, és hamarosan a munkakör fő feladatává vált.
Külön öröm az olyan tálcák tartalmának szétválogatása, melynek részeivel előtte
eljátszadoztak. A rendkívül kreatív vendégek egész művészi kompozíciókat tudnak
összetunkolni, a sült krumpliból, tea filterből, húsmaradékból és szalvétából mondjuk
egy fél pohár kávéba. De hogy a kockasajt hogy került bele, máig nem értem...
Ahhoz azonban, hogy a
szelektálás megtörténjen, a tálcának el kellett jutnia a pulthoz. Ez kisebb
gondot jelentett azon problémás fogyasztóknak, akik a régi rendszerű mezei
kukákhoz voltak szokva és hol kétségbeesetten, hol agresszívebben próbálták az
üzemen kívül helyezett, korábban használt kukákba rakni a maradékot. Nem
számoltak ugyanis azzal, hogy ezeket időközben lezárták. Lógtak ugyan alig
észrevehető feliratok, de ezeket valahogy nem sikerült észrevenni.
Ennél már csak az tud
szörnyűbb lenni, amikor a vendégek megtalálják a pultot, ügyesen felfedezik,
hogy kell kinyitni, és a legnagyobb segítőszándékkal beleborítják tálcájuk
tartalmát az egyik rekeszbe. Ilyenkor a dolgozó káromkodik, és válogat. Mindez
elkerülhető azonban, ha egy elmés technikával mondjuk egy kávékeverővel
lezárjuk. Ennek viszont megvan az a veszélye, hogy az emberek gyorsan tanulnak,
és ellesik, hogy kell kinyitni, és utána megint csak jön a turkálás.
Amikor kong az üzlet, a
lobbis feladatköre kibővül mindenféle halaszthatatlan hülyeségekkel. Sosem
gondoltam volna, hogy a székek alján rágók tanyáznak, és a wc ajtókat 2
óránként kell lemosni, hátha bejárnak közben a szellemek. A lényeg, hogy egy
pillanatra se állj le, a munkaidő minden percét utasítások végrehajtásával
töltsd.
A felmosás és
tálcahordás közben módja van az embernek beszélgetni is. Vicces középiskolások padlóra
hajított óvszerrel leptek meg. Egy
kötekedő közjegyző pedig szerette volna bebizonyítani, hogy azért mosogatom a
papírpoharakat, mert utána újra kiadjuk újra a vendégeknek. Hiába mondtam neki,
hogy azért mosogatom, hogy értelme legyen a szelekciónak. Kihívatta a müszit,
és kilátásba helyezte a nagy leleplezést, de attól tartok ez elmaradt,
legalábbis nem hallottam róla. Egy nagy étvágyú fiatalember előbb elfogyasztotta
a burgerjét, majd lobogtatta nekem a papírját, hogy nem azt kapta, amit kért,
hozzak újat. Sikerült meggyőznöm, hogy ez így elég gyenge próbálkozás volt. A
profik úgy csinálják, ahogy egy másik, reklamáció miatti juttatásokban jártas
fiatalember. Vígan közölte a félig
megevett burger fölött, hogy hideg, hozzak másikat. Miután az egyik szép
oktatófilmben szerepelt, hogy a hideg kulcsszó elhangzása után ki kell cserélni
a cuccot, ő végül másfél burger elfogyasztásával lett boldogabb. Gratulálunk
neki!
Kassza
Jó volt ez a magányos
munkakör, de mégiscsak a kassza a legérdekesebb hely. Egy hónapos várakozás után
végre odakerülhettem én is. Azonban ezért sem lelkesedtem túl sokáig. Már
megint nem találtam semmit. Nem tudtam, hol a fenében van a majonéz, tea, kávékeverő
és egyebek. Míg ezeket kerestem, egyes türelmetlen vendégek elég rossz szemmel
néztek, előfordult, hogy hangos megjegyzéseket tettek, a segítőkészebbek
viszont súgtak, hogy mit hol találok. Viszont míg a többieknek mindig hiányuk
volt záráskor, nekem általában többletem. Többször figyelmeztettek, hogy ez a
változat se jó, így megoldottam a problémát, és eltettem a kemény 15 forintos többletet.
Voltak, akik a kasszanyúlást nagy tételben játszották. Legalábbis ilyesmivel
dicsekedtek. Ez elv szerint ki lehetett használni, hogy az új pénztárgépek még
nem működtek tökéletesen. Egy kolléga engem is beavatott az elméleti módszerbe,
de úgy döntöttem, hogy amilyen szerencsétlen vagyok, ez se menne jobban, mint a
zsömlézés, és különben se lopunk, úgyhogy nem próbáltam ki.
A vég
Munkaidő után elvileg hetente többször oktatás
is volt, amelyre kötelező lett volna elmenni, de fizetés nélküli megoldásként.
Bevallom, miután nem volt különösebben motiváló, én egy előadáson se voltam,
ezért többször megfeddtek. Ez azonban még mindig kevesebbet ártott a lelkemnek,
mint mondjuk egy részletes ismertető a grillgép összetételéről.
Nem terveztem ugyan
hosszú távra itt tartózkodásomat, de
másfél hónap után égéstől sebes kézzel, fájós lábbal, torokgyulladással
(mint már említettem, pulóver nem járt, és én fázós vagyok), és hasmenéssel a
sok ebédre kapott burgertől betegszabadságra mentem. És ezzel meg is csapott a
szabadság szele. Úgy döntöttem, vizsgázni mégiscsak jobb lesz, ott csak
képletesen lehet leégni. Így hát visszamentem ősszel a suliba, és levizsgáztam
földrajzból. Igaz, a Milánkovics-Bacsák elméletet azóta sem tanultam meg, de
erre a tanár szerencsére nem jött rá. Viszont azóta is minden elismerésem
azoké, akik remekül bírják a gyorséttermi kiképzést és vígan élnek.