Egykori kalandjaim egy gyorsétteremben, dolgozóként

Egykori kalandjaim egy gyorsétteremben, dolgozóként

Sok sok évvel ezelőtt,  az első főiskolai vizsgaidőszak nem ment túl fényesen. És miután kiderült, hogy sikertelenül kísérleteztem a főiskolán holmi vulkánokkal, ősföldekkel és a Föld pályaelemeivel - melyek ugyan szükségesek, de az én szempontomból sajnálatos, hogy léteznek - úgy döntöttem, hogy mostantól nem veszek a kezembe tankönyveket, hanem elmegyek DOLGOZNI!

Hmm..Hogy is mondjam…Csak úgy özönlöttek a munkaajánlatok, a jobbnál jobb cégek természetesen egymást taposták értem, elvégre egy érettségivel rendelkező, és ezáltal gyakorlatilag semmihez se értő pályakezdőt nem lehet kihagyni. Nem vacakoltam sokat a döntéssel, és a választásom egy akkoriban terjeszkedni kezdő gyorsétteremlánc  legközelebbi éttermére esett. Megtépázott önbizalmammal úgy gondoltam, hogy oda csak felvesznek. 

Kezdetek

 

Próbáltam derűs arccal nézni a jövőbe, de már az első napom se sikeredett túl bájosra. Ketten léptünk be aznap eme festői helyre, amit hamarosan átkereszteltem húsdarálónak. Beültettek minket a pihenő nevű helyiségbe, és megnézettek velünk pár magyar szinkronos propagandafilmet, melyben lelkes fiatalok mutatják be a tennivalókat, és közben örülnek, hogy egy ily nagyszerű étteremben dolgozhatnak. A filmek szövegét később több paródiaváltozatban is visszahallottam kollégáimtól.

Ezt követően kiosztották a ruhákat, és figyelmeztettek, hogy zárjuk a szekrényünket az öltözőben, mert különösen a kint hagyott kötények kelendőek a kollégák körében. De egy-egy szép kabát vagy jól megtömött táska is hamar új gazdára talál. A téli időszak ellenére formaruhánkhoz pulóver még nem járt, mert abból kevés volt, így azért meg kellett dolgozni annak, aki hozzá akart jutni. 

Borzadás a konyhában

 

 Mikor érdeklődtek, hogy hova kérjük beosztásunkat, én a konyhát mondtam, amely botorságot többé nem követtem el. Miután bementünk a célterületre, kezdtem kissé kellemetlenül érezni magam, és ez egyre jobban erősödött. 10 perc múlva már azon gondolkoztam, hogyan lóghatnék meg onnét. A rekorder új belépő állítólag egy óráig húzta, mielőtt elmenekült. Nekem tovább sikerült. Az oktató lány lelkesen elmagyarázta a „zsömlézés” nevű folyamat igen kifinomult műveletét, de a sokkhatás alatt valahogy nem jutott el a tudatomig. Aztán még elmagyarázta párszor, de én csak álltam bambán, és riadtan néztem, ahogy rohangálnak körülöttem és szemmel láthatóan útban vagyok. 

Az oktatóm lelkesedése egy idő után alábbhagyott, hisz látta, reménytelen esettel van dolga. Egyébként itt egy újonc többet árt, mint használ. Részfeladatot kell csinálni, és ha nem vagy időre kész, akkor miattad áll a termelés. A rutinosabb kollégák gyorsan és pontosan tudták a feladatokat kivitelezni, de nekem a bajom később abból lett, hogy nem jutottam túl a konyhában a mozgó akadály szinten 1 hónap elteltével sem. Volt, hogy a mellém osztott fiú inkább megcsinálta az én részemet is, csak menjek már arrébb. Azért a felfogásom idővel javult, és a zsömlézésről átkerültem a dresszinghez, majd a hússütéshez. Ez a művelet különösen fájt, mert nem tudom, hogy ma hogy van, de akkoriban kesztyű, vagy bármilyen védőeszköz nem járt a munkához. Könnyen megégette a kezét az ember, és ha ez a műszak elején történik, akkor elég kellemetlen a forró sütőlapok között nyúlkálni. Amikor szóvá tettem a müszinek (=műszakvezető), hogy 2 helyen is megégetett a sütőlap, akkor felém fordította a kezét, és mutogatta az öklén a hegeket, hogy ő kezdő korában az összes bütykét megégette, úgyhogy ne nyavalyogjak, mert ez még semmi.

A lemeztektonikáról vagy az ásványtanról szóló tananyagok után kissé viccesnek találtam az éttermi vizsgák kérdéseit. Meg kellett tanulnom az egyes folyamatok szabályait nemtomhány pontba szedve, és ha felmondom az oktatónak, akkor kapok egy százalékos eredményt, és például kiderül, hogy 80%-os a krumplisütő teljesítményem, és mondjuk 70%-os a zsömlézési képességem.

De annak ellenére, hogy ismertem pontokba szedve mit is kell csinálni, valahogy semmi se sikerült. Pirított kezeimmel lassú voltam és ügyetlen. Kiöntöttem fél bödön ketchupot, hogy tönkrement körülötte minden, leejtettem a húst, és esetenként a zsömlét.

Az egyik húsesős napon a kolléganő a harmadik eset után már megunta, hogy folyamatosan részvétet mutasson az elhullott húspogácsák irányában és mit sem törődve a fasírt hányatott előéletével egyszerűen felkapta a földről és beletette a szendvicsbe. Végül is, nem mi ettük meg, hanem a vendég… Alapjában véve nem okoztam súlyosabb problémákat, de egyes neurotikusabb munkatársaim nehezen viseltek. Így aztán mindig mindenért kiabáltak velem. Hol azért mert kivettem a krumplit az olajból, hol azért, mert nem stb. Ilyesmiről már hallottam korábban is egy viccben, csak abban nyuszika volt, meg sapka.

Ha sok a rendelés, és kevés a dolgozó, akkor általános az ideges légkör, mindenki a másikat hibáztatja, ha valami nem sikerül. Márpedig biztos, hogy lesz olyan a nagy kapkodásban, ami nem sikerül. És ilyenkor előfordul, hogy eltekintenek néhány szabálytól. Mondjuk lejár a kisütött hal vagy csirke pogácsa ideje a melegítőben, akkor egy gombnyomással meg lehet fiatalítani őket, és újraindítani a számlálót. 

Nyugtató lobbizás

 

Valósággal menekültem innen kedvenc helyemre a vendégtérbe. Itt felmerült az a probléma,  hogy semminek a helyére nem jöttem rá magamtól és ezen mindig őszintén csodálkoztak. Mindenesetre a zord konyhai szolgálat után mégis ez a hely jelentette a felüdülést. Egy hétig legalább.

Azért ez idő alatt is több megrázó élményben is volt részem. Sosem gondoltam volna pl., hogy egyszer nyilvános helyen fogok wc-t pucolni, vagy az étterem előtt szemetet szedni. Hát megtörtént. Viszont anyám azóta is hálás a cégnek, hogy végre már valaki rá tudott venni a takarításra.

Többnyire egyedül voltam, aminek megvolt az az előnye, hogy nem kiabáltak velem, és el lehetett bújni a wc-be pihenni „takarítás” címén. Végre időnként leülhettem valahol. A müszik persze a lobbyban is megtaláltak, de óránként kerestek csak, azt meg ki lehetett bírni. Az egyikük egyébként sok mindent tanított, például, hogy a jégkockákon azért van luk, hogy rá lehessen tűzni a mellbimbóra. 

Ezt a tételt örökre megjegyeztem. No de nem volt sok időm ezen kuncogni, mert hamarosan kedves kis újítással lepték meg a dolgozókat, amelyet előkelően szelektív hulladék gyűjtőnek neveztek. Maga az elv egyébként hasznos dolog és sajnálatos, hogy más helyeken még mindig nem vezették be. Itt gyakorlatban is alkalmazhattam a környezetvédelemről tanultakat a „szelektálás” nevű műveletben, amit nagyjából kukázásra lehetne lefordítani, és hamarosan a munkakör fő feladatává vált. Külön öröm az olyan tálcák tartalmának szétválogatása, melynek részeivel előtte eljátszadoztak. A rendkívül kreatív vendégek egész művészi kompozíciókat tudnak összetunkolni, a sült krumpliból, tea filterből, húsmaradékból és szalvétából mondjuk egy fél pohár kávéba. De hogy a kockasajt hogy került bele, máig nem értem... 

Ahhoz azonban, hogy a szelektálás megtörténjen, a tálcának el kellett jutnia a pulthoz. Ez kisebb gondot jelentett azon problémás fogyasztóknak, akik a régi rendszerű mezei kukákhoz voltak szokva és hol kétségbeesetten, hol agresszívebben próbálták az üzemen kívül helyezett, korábban használt kukákba rakni a maradékot. Nem számoltak ugyanis azzal, hogy ezeket időközben lezárták. Lógtak ugyan alig észrevehető feliratok, de ezeket valahogy nem sikerült észrevenni. 

Ennél már csak az tud szörnyűbb lenni, amikor a vendégek megtalálják a pultot, ügyesen felfedezik, hogy kell kinyitni, és a legnagyobb segítőszándékkal beleborítják tálcájuk tartalmát az egyik rekeszbe. Ilyenkor a dolgozó káromkodik, és válogat. Mindez elkerülhető azonban, ha egy elmés technikával mondjuk egy kávékeverővel lezárjuk. Ennek viszont megvan az a veszélye, hogy az emberek gyorsan tanulnak, és ellesik, hogy kell kinyitni, és utána megint csak jön a turkálás.

Amikor kong az üzlet, a lobbis feladatköre kibővül mindenféle halaszthatatlan hülyeségekkel. Sosem gondoltam volna, hogy a székek alján rágók tanyáznak, és a wc ajtókat 2 óránként kell lemosni, hátha bejárnak közben a szellemek. A lényeg, hogy egy pillanatra se állj le, a munkaidő minden percét utasítások végrehajtásával töltsd. 

A felmosás és tálcahordás közben módja van az embernek beszélgetni is. Vicces középiskolások padlóra hajított óvszerrel leptek meg.  Egy kötekedő közjegyző pedig szerette volna bebizonyítani, hogy azért mosogatom a papírpoharakat, mert utána újra kiadjuk újra a vendégeknek. Hiába mondtam neki, hogy azért mosogatom, hogy értelme legyen a szelekciónak. Kihívatta a müszit, és kilátásba helyezte a nagy leleplezést, de attól tartok ez elmaradt, legalábbis nem hallottam róla. Egy nagy étvágyú fiatalember előbb elfogyasztotta a burgerjét, majd lobogtatta nekem a papírját, hogy nem azt kapta, amit kért, hozzak újat. Sikerült meggyőznöm, hogy ez így elég gyenge próbálkozás volt. A profik úgy csinálják, ahogy egy másik, reklamáció miatti juttatásokban jártas fiatalember.  Vígan közölte a félig megevett burger fölött, hogy hideg, hozzak másikat. Miután az egyik szép oktatófilmben szerepelt, hogy a hideg kulcsszó elhangzása után ki kell cserélni a cuccot, ő végül másfél burger elfogyasztásával lett boldogabb. Gratulálunk neki!

Kassza

 

Jó volt ez a magányos munkakör, de mégiscsak a kassza a legérdekesebb hely. Egy hónapos várakozás után végre odakerülhettem én is. Azonban ezért sem lelkesedtem túl sokáig. Már megint nem találtam semmit. Nem tudtam,  hol a fenében van a majonéz, tea, kávékeverő és egyebek. Míg ezeket kerestem, egyes türelmetlen vendégek elég rossz szemmel néztek, előfordult, hogy hangos megjegyzéseket tettek, a segítőkészebbek viszont súgtak, hogy mit hol találok. Viszont míg a többieknek mindig hiányuk volt záráskor, nekem általában többletem. Többször figyelmeztettek, hogy ez a változat se jó, így megoldottam a problémát, és eltettem a kemény 15 forintos többletet. Voltak, akik a kasszanyúlást nagy tételben játszották. Legalábbis ilyesmivel dicsekedtek. Ez elv szerint ki lehetett használni, hogy az új pénztárgépek még nem működtek tökéletesen. Egy kolléga engem is beavatott az elméleti módszerbe, de úgy döntöttem, hogy amilyen szerencsétlen vagyok, ez se menne jobban, mint a zsömlézés, és különben se lopunk, úgyhogy nem próbáltam ki. 

A vég

 

Munkaidő után elvileg hetente többször oktatás is volt, amelyre kötelező lett volna elmenni, de fizetés nélküli megoldásként. Bevallom, miután nem volt különösebben motiváló, én egy előadáson se voltam, ezért többször megfeddtek. Ez azonban még mindig kevesebbet ártott a lelkemnek, mint mondjuk egy részletes ismertető a grillgép összetételéről. 

Nem terveztem ugyan hosszú távra itt tartózkodásomat, de  másfél hónap után égéstől sebes kézzel, fájós lábbal, torokgyulladással (mint már említettem, pulóver nem járt, és én fázós vagyok), és hasmenéssel a sok ebédre kapott burgertől betegszabadságra mentem. És ezzel meg is csapott a szabadság szele. Úgy döntöttem, vizsgázni mégiscsak jobb lesz, ott csak képletesen lehet leégni. Így hát visszamentem ősszel a suliba, és levizsgáztam földrajzból. Igaz, a Milánkovics-Bacsák elméletet azóta sem tanultam meg, de erre a tanár szerencsére nem jött rá. Viszont azóta is minden elismerésem azoké, akik remekül bírják a gyorséttermi kiképzést és vígan élnek.